Kőszegi Lajos honlapja

2011. második félév

2011. december

Három régi mese

A tücsök és a hangya

Ezt a mesét valahogy mindenki ismeri. Ám a mese nem egészen úgy ér véget, ahogyan azt Aiszóposz, La Fontaine vagy Hajnóczy Péter mesemondó urak leírták. Itt az ideje, hogy megtudjuk, mi is történt valójában.

   Forró nyár volt. A hangya fáradhatatlanul dolgozott a földeken. Magát nem kímélve szorgosan ápolta kertjeit és szorgosan gyűjtötte be munkája eredményét, a terményt, a föld munkájával megváltott gyümölcseit. Amikor dolgozott, a télre gondolt, arra az időre, amikor majd visszahúzódhat abba a házba, amelyet dolgos ősei hagytak rá, s ahol majd a nyár kincseivel táplálhatja kicsinyeit, s ahol majd fölolvas nekik a régi bölcsek által írt könyvekből egy megvilágosító mesét. Egyszer csak hegedőszót hallott, fölnézett, megtörölte verejtéktől ködös szemét, s kedves barátját, a tücsköt pillantotta meg. A tücsök a mező szélén, egy árnyas fa alatt hevert, s öreg hegedűjén egy csodás dallamot játszott. Még a Nap is megállt az égen, még hevesebben tűzött, a pacsirták pedig elnémulva köröztek a rét felett. A hangya szíve a zenétől megtelt erővel, s még szorgosabban dolgozott tovább. Aztán eljött a tél, és a hangya a meleg pici házában minden este, a finom vacsora után, kicsinyeinek olvasott. A mese után barátja, a tücsök, aki velük lakott, olyan dalokat hegedült, amilyeneket még senki sem hallott. Aztán jött nyár, és lett ismét tél. Így éltek éveken át. Egy kora őszön a tücsök elutazott, csak annyit mondott barátjának, a hangyának, hogy eljött az idő, s mennie kell. Nagyon fájt a szívük, úgy érezték, soha többé nem látják egymást. Némán váltak el, csak szemükben a könnycsepp mondta el, amit elmondhatott. Aztán jött nyár, és lett ismét tél. A hangya minden este gyertyát gyújtott, s amikor a felolvasást befejezte, kicsinyeivel a gyertya lángját figyelték, amely egy soha nem hallott dallamra táncolt.

   Egy hideg téli napon távirat érkezett. A tücsök írta, hogy menjenek utána Párizsba, ahol élete legnagyobb koncertjét adja majd, s mindent elrendezett, csak menjenek. A hangya családjával útra kelt. A két barát találkozása csöndes volt, csak szemükben a könnycsepp mondta el örömüket. A koncert után a tücsök az öltözőbe hívta barátját, a hangyát. Még oda is felhallatszott a szűnni nem akaró éljenzés. S akkor a tücsök azt mondta barátjának, a hangyának: „Hallod, megsokszorozódott a mi örömünk. Azok a lények ott kint akkor lesznek emberek, hogyha hangyaként törekednek istenné válni és tücsökként dalolnak, ha azt meglátják valakiben. Azt hiszem..."

A csók

Akkoriban az első emberpár, még nem ismerte a csókot és egymást sem ismerték. Mert egyek voltak ők ketten az Isten országában. Az örök élet boldogságában éltek, hogy Isten gyönyörködhessen bennük. S bámulták a természet kincseit, Isten ajándékait: a felkelő Napot, a csillagok zenéjét, a fák és virágok pompáját, a vizek ragyogását és az állatok szelíd életörömét. Az első emberpár élete végtelen utazás volt az öröm ajándékainak földjén. Egy napon, kéz a kézben sétáltak a végeláthatatlan mezőn, gyönyörködve a szellőtáncot járó virágokban. Egyszer csak azt látták, hogy két piros virágszirom felröppen a fénylő kék égre, s a csönd zenéjére kergetődző táncot lejt. Aztán látták, hogy a táncolok nem is virágszirmok, hanem valamiképp más lények, s mivel az egyik pillanatban itt, a másik pillanatban már amott repdestek, ezért pillangónak nevezték el őket. A két piros pillangó leszállt egy levélre, s ahogy ott pihegtek, olyanok voltak, mint az emberpár mosolygó piros ajka. Aztán hirtelen, egy gyémántfényű pillanatban eggyé váltak, és eltűntek a mennyben.

   Amikor az emberpár az élet fája helyett, a tudás fájáról evett, akkor lettek ők külön, s lett idő és baj, mert a tudás a teljes élethez nem elég. Azóta próbálnak emlékezni arra a pillanatra, amikor látták a piros pillangókat eggyé válva felszállni az égbe.

Befejezetlen mese a repülés boldogságáról

Egyszer egy fecskepárnak három fiókája született. A három fióka közül, a legnagyobb, a fecskelány az apjától tanult meg, hogyan lehet repülni egyre feljebb és feljebb. Az apa, a városrész fecskekolóniájának egy nagy közös fészket is épített, a fecskelány pedig a többi kis fióka fejlődésében segédkezett. Sokat utazott, távoli tájakra, megtanulva más országok fecskenyelvét, hosszú utazásokon pedig a fecskerajokat vezette már nagyon fiatalon. Szelíd természetét, kedvességét, csendes énekét és sudár alakját kedvelte mindegyik fecskelény. Egy távoli útja során, amikor együtt repült egy csapattal a távoli szigetre, amely Isten csókjából keletkezett a tengeren, egy fecskeférfival találkozott, aki felkeltette figyelmét. Akárhogy vizsgálta érzéseit és gondolatait, nem tudta kibogozni, hogy mi vonzza annyira a fecskeférfihoz. Hazaérkezésük után a fecskeférfi odaszállt a fecskelány családjának közelébe és némán nézte a lányt. Minden szárnyrebbenését leste, minden dolgos pillanatát megfigyelte. A lány egy nap odarepült hozzá és kérdezte:

– Mondd, mit akarsz tőlem, mondd, mit szeretnél, hogy ki legyek neked?

A fecskeférfi így válaszolt:

– Nagyon szeretlek téged, szeretnélek megtanítani a repülés boldogságára, légy ebben a társam.

A lány akkor azt mondta:

– Nagyon szép életem van, boldog vagyok most is, tudok repülni az ég felé, s tudom, egyszer majd jön valaki, akivel innen nem messze elrepülök, fészket építünk és szerető életet élve neveljük fel fiókáinkat.

A férfi a szárnyán megigazított néhány fehér tollat és azt mondta:

– Te vagy a legszebb lény, akit valaha láttam. Te repülsz a legpontosabban és legtisztábban az ég felé, azok közül, akikkel a földön együtt élhetek. Nem ismerem a repülés boldogságát, szeretném megtanítani neked.

– De hát hogyan akarod megtanítani azt, amit nem tudsz? – kérdezte a lány.

– Valóban nem tudom, csak akarom… Egyszer azt mondta az Ég Ura, hogy addig nem ismerhetem meg a repülés boldogságát, amíg nem találom azt a tiszta fecskelányt, aki hajlandó magával vinni vagy velem jönni őhozzá. S ha majd egy napon együtt ver a szívünk, akkor egyetlen szárnycsapással nála leszünk, s akkor megismerjük a repülés boldogságát.

A lány hallgatott. Kicsi szíve riadtan vert a finom pihék alatt. Érezte a férfi hangjában a soha nem hallott hívást, s nem tudta mit tegyen. Egész addigi tiszta életében mindig tudta, mi a helyes, és mi nem. És most nem kapott választ az Ég Urától. Maradjon vagy menjen. Mosolygott és könny virágzott kék szemében, amely olyan volt, mint a réten az a harmatcsepp, amit senki sem lát.

A fecskeférfi megcsókolta és azt mondta:

– Itt fogok várni rád.

2011. október-november

A Bölcsesség tanítói

2011. szeptember

Cancer

I.

A rák, ebben az ostoba korban, a legyőzhetetlen halál szinonimája. A Rák az élethez és a biológiai családhoz mindenáron ragaszkodó próteuszi ember csillagjegye. S amíg a Cancer csillagkép befolyása az egyéneken, a családokon, a nemzeteken drámaian csökken, addig a cancer, mint teremtő akarat az emberek testében tör utat magának fokozódó lendülettel. Ugyanakkor rohamosan növekszenek lunáris ellenállásaink és áthatolhatatlanul merev érzelmi köveink várfalai, miközben spirituális családjaink még nem elég erősek a hívásban és a megtartásban.

   A világon minden negyedik ember rákban hal meg. A rák a legfélelmetesebb belső ellenség. Miért nem látjuk annak, ami?

   A rák az a rendkívüli és intenzív tudatállapot, a nem-választható és kikerülhetetlen tanító tapasztalás, ami az élet-Egy-ízére tanít. Radikálisan – komoly igyekezettel, kibúvót nem hagyva. A rák arra tanít, hogy meghalok, ha nem oldódom azonnal fel az ittlét örömében.

   A Rák csillagjegy a túlélést hangsúlyozza, a félelmet, sokak hozzáállását – az amúgy végleg eltűnő – pénzhez, amely a szeretet nélküli emberi kapcsolatok és önzésáramlatok fiktív realitása, őrület-szimbóluma. A lunáris ösztönök is a túlélésről, és a hasban, a napfonatban keletkező merkúri félelmek táplálásáról szólnak, továbbá a szakrális központ, amelyhez a Hold csatlakozna, az anya-születés-gyökér-csakra gyökértelenségéről. Hogyan lehet ezekből a régi beidegződéseket tükröző állapotokból ki- és fellépni, hogy léphetnénk és élhetnénk a szeretet, a tápláló bőség szívcsakrájában?

   A Rák csillagjegyben választhatjuk a biológiai családhoz köröm- és életszakadtáig való ragaszkodást, vagy hozzájárulhatunk spirituális családunk háza épüléséhez, amelyben kavargó Vízöntő lelkünk a kollektív ölelésben megnyugvásra találhat végre.

   Rákból születik a rák.

*

Nisargadatta (1897. április 17. – 1981. szeptember 8.), aki Maharshi után az advaita (nincs-kettősség) legjelentősebb tanítója, 84 éves korában halt meg, torokrákban. Shunryu Suzuki (1904. május 18. – 1971. december 4.), aki a zen csöndes mestereként az "örök kezdők szellemét" tanította, 67 évesen epehólyag-májrákban halt meg. A Dalai Lámáról 2003-ban azt híresztelték az újságok, hogy gyomorrákban szenved, amire azt válaszolta, hogy nem volt rákos, ugyanakkor elismerte, hogy súlyos bélpanasza volt. Csupán annyi bizonyos, hogy a Dalai Láma a Rák csillagjegyében született (1935. július 6.).

   A huszadik század mérhetetlen jelentőségű tanítója, a megvilágosodott mester, Ramana Maharshi (1879. december 30. – 1950. április 14.) rákbetegségben halt meg. A meg-nem-világosodott emberek közül sokan kérdezik, hogy a megszabadult és megvilágosodott Maharshi hogyan kaphatott egy ilyen betegséget, mint a rák. „Méltatlan és érthetetlen”.

*

Akkor most próbáljuk meg méltatni és megérteni.

*

A nagy példa, Ramakrishna (1836. február 18. – 1886. augusztus 16.), a 19. századi India legnagyobb szentje, az isteni hattyú is rákban halt meg. Torokrákban. Már nem tudott enni, egyetlen falat sem ment le a torkán, már nem tudott inni egy kortyot sem, amikor a nagy tanítvány, Vivekananda kétségbeesetten kérdezte: „Miért nem hívod Káli istenanyát? Csak egy apró kérés, és egy pillanat alatt meggyógyítaná a torkodat…” Ramakrishna csak nevetett és nem szólt semmit.

Pár nappal később, amikor a tanítvány kissé megnyugodott, azt mondta:

   „Te ezt nem érted. Muszáj befejeznünk a létben való megnyilvánult életünket, anélkül, hogy bármit is tennénk, különben vissza kell jönnünk, hogy ez valóban véget érjen. Így helyes, lehetővé tenni, hogy semmiféle történés ne történjen; és helytelen volna ezt megakadályozni.”

Erre Vivekananda azt mondta:

   „Rendben, ha nem akarod kérni, hogy meggyógyulj, akkor legalább azt kérjed, hogy amíg a testben vagy, addig a torkod elég jó legyen ahhoz, hogy a falat és a korty rajta akadálytalanul áthaladjon. Ellenkező esetben, elviselhetetlen fájdalom téged ilyen állapotban látni.”

Ramakrishna beleegyezett, hogy kérje. Amikor másnap felébredt, azt mondta:

   „Nagyon tréfás volt. Miután kértem, az istenanya azt mondta: ’A torkodnak kitüntetett, egyedüli, kizárólagos, uralkodó szerepe van a működésedben? Milyen nehézség számodra étkezni mások torkán át?’ Majd így folytatta: „Mivel hallgattam a tanácsodra, úgy jártam, mint egy nagy bolond. Feleslegesen zaklattatok engemet. Ugyanis miért lenne a torok bármilyen monopólium? Így a mai naptól, amikor ételt vesztek magatokhoz, tudomásul veszem, hogy én is étkezem a torkotokon keresztül.’

   Ramakrishna egész nap nevetett. Aztán jött az orvos, aki azt kérdezte:

   „Miért nevetsz? A test olyan fájdalmas állapotban van, hogy nincs is ennél fájdalmasabb állapot.”

Ramakrishna így válaszolt:

   „Igen, nevetek, mert nem tudom, hogy mi történt az elmémmel, hogy nem emlékezett arra, hogy minden torok az enyém, és hogy tudok enni minden torkon át. Miért lennék megszállottja ennek az egy toroknak?”

   A test egyetlen állapota sem a legfelsőbb tudatállapot. Az érzések – boldogság és szenvedés – az elmén át a testben megjelennek, jönnek és mennek. A megszabadult ember nem azonosul a múltból a testben is megjelenő következményekkel. Ramakrishna mondta, hogy „aki egyszer elmerült ebbe az egyéniségen túliba, az soha nem tér vissza onnan.” Malik Tóth István: Az isteni hattyú című könyvében kérdezi: de akkor Ő miképpen volt képes beszámolni a tapasztalatairól?

   „Azért, hogy képes legyen munkálkodni az emberiség üdvéért – írja Szvámí Nikhilánanda –, az Istenanya nem tüntette el belőle nyomtalanul az egót, amit a Mester, hangulatától függően, a »Tudás egójaként«, az »Önátadás egójaként«, »egy gyermek egójaként« vagy »egy szolga egójaként« jellemzett. A Mester egója – amit elemésztett a Brahman ismeretének tüze – minden esetben látszólagos volt csupán, hasonlatos egy elégett kötéldarabhoz. Egójára gyakran mint »érett egóra« utalt, ellentétben a rabságban lévő lélek egójával, amit »éretlenként« vagy »zöldként« írt le. A rabságban élő lélek azonosul testével, hozzátartozóival, tulajdonaival és a világgal, ám az »érett ego«, amit az isteni Tudás áraszt el fénnyel, valótlanként ismeri fel a testet, a hozzátartozókat, a tulajdont és a világot, s egyedül Istenhez köti a szeretet kapcsolata. Srí Rámakrisna ezen az »érett egón« keresztül érintkezett a világgal...”

*

Ramana Maharshi egészsége 1947-ben kezdett megromlani. Nem volt még hetven, de akik beszámoltak róla, azt írták, hogy sokkal idősebbnek látszott. 1948 végén kis csomó jelent meg a karján, a bal könyök alatt. Ahogy a csomó csaknem tojás nagyságú lett, az Ashram egyik orvosa vágta ki. Ám a csomó egy hónap múlva újra feltűnt. Ekkor madrasi sebészek megműtötték. A seb nem gyógyult és a daganat ismét kinőtt. A további vizsgálatok azt diagnosztizálták, hogy ez osteosarcoma, rendkívül fájdalmas formája a csontráknak. Az orvosok a kar érintett részének amputációját javasolták. Ramana egy mosollyal válaszolt: „Nincs szükség riadóra. A test maga is betegség. Legyen ez is a végéig természetes. Miért rongálnánk meg? Azt, ami az érintett rész, egyszerű öltözködése.” Még két műtétet kellett elvégezni, de a daganat újra megjelent. Ősi gyógyító rendszereket vetettek be és a homeopátiát is. A betegség nem engedett a kezeléseknek. Ramana, a bölcs érdektelenül és hihetetlenül közömbösen fogadta a szenvedést. Mint egy néző, aki nézi a betegséget a testben. De a szeme fénylett, fényesebben, mint valaha, és kegyelmét tovább áramoltatta minden lényre. Egyre nagyobb tömeg érkezett hozzá. Ramana ragaszkodott ahhoz, hogy lehetővé kell tenni számukra a darshant (amikor közvetlenül „látni” a mestert). Hívei mélyen kívánták, hogy a bölcset meg kell gyógyítani, mivel a testén keresztül közvetíti és gyakorolja a természetfeletti hatalmat. Némelyikük azt képzelte, hogy a Ramanának tulajdonított hatáskörök elveszhetnek, amelyeket a maguk előnyére eddig élveztek. Ramana könyörülettel fordult mindazokhoz, akik bánkódtak az ő szenvedésén, és igyekezett megnyugtatni őket, emlékeztetve őket az igazságra, hogy a Bhagavan nem a test. 1950. április 14-én adta az utolsó reggeli dashant. A kísérői és hívei himnuszokat énekeltek, s akik jelen voltak, tudták, hogy ez a vég. Ramana még egyszer kinyitotta fénylő szemét, egy mosoly és egy könnycsepp volt az utolsó üzenete. Este, amint leállt a légzése, abban a pillanatban egy fénylő csillag szállt keresztül az égen, elérte a szent hegy, Arunachala csúcsát, és eltűnt felette.

   Azt mondják, hogy amikor az orvosok kezelni próbálták, a mester így tiltakozott: „Mivel egy fizikai test eleve a nagy betegség a lélekkel szemben, ezért ki akarom használni a kis betegséget, a rákot, hogy megszabaduljak a nagy betegségtől, de ti mind akadályoztok célomban.” Amikor a rák előrehaladt, az orvosok tehetetlenül kérdezték: „Ugye nagy fájdalmai vannak?” Ramana így válaszolt: „Igen, nagyok a fájdalmak, de nem velem történik. Éber tudatában vagyok annak, hogy nagy fájdalom történik ebben a testben. Nem velem történik, tanúként látom azt.”

II.

A világról, testünkről, érzéseinkről, gondolatainkról a tudatunk által veszünk tudomást. A tudatunk teremti gondolatainkat, érzéseinket, testünket és világunkat. Tudatunknak a teremtés teljesen hatalmában áll. Mégsem vagyunk világunk, világaink urai. Ugyanis tudatunk tudatossága nem teljes, hanem töredékes, mert vágyaink és félelmeink – azaz tudatlanságunk – által korlátozott. A tudat elhomályosodása, a tudat lefokozása, a tudatvesztés abból a vágyból, létszomjból, életéhségből fakad, hogy az Önmagam által varázsolt változó világot, mint tükörképemet, annak leggyönyörtelibb pillanatait, kimerevítve maradandóan megtartsam. Mivel ez nem lehetséges, megindítom a hajszát a gyönyörért, közben árnyékát, a kínt üldözöm. Ez a hajsza meredeken lefelé gyorsulva az eredeti teljességtudatból való kizuhanásom. A létet így nem-létté, az életet így halállá változtatom. „A baj forrása a szégyentelen életéhség, amelynek rejtett arca a halálvágy.” (Hamvas Béla) Ezzel folytonos szenvedést hozok magamra, miközben tudatosságomat lefokozom. Az ebből degenerálódó korlátozott és megzavarodott tudat-töredék: az elme – az ego, a kis-én –, amely még rendelkezik testtudatossággal. A testünktől is elkülönülő érzet-érzelem és gondolat destrukciónk, a sokat emlegetett és mindenáron megvédendő personánk („létreszomjazó kiszáradottságunk”), a személyiségünk. Hiedelmeink és szenvedéseink zsákutcája: a személy (a persona), aminek már testtudatossága sincs, teljes tudat- és elmefogyatkozás. Programja: minél többet és minél gyorsabban élni. A személy „látás”-módja, a szem-éjszakája – életvakság és életéhség. Alvás. Ebben az alvó állapotban, még csak nem is álomban, holdkórosan éljük át tudatlanságaink drámáit.

*

Míg elménkből újra meghódítani akarjuk a részlegesen uralt tudatunkat, mivel „tudjuk”, hogy valamikor teljesen hatalmunkban állt, s ez egyben aktuális életfeladatunk (onnan jövünk és oda megyünk), addig testünk egyáltalán nincs ránk bízva. A test (a Forrásra, Egyízre, Abszolútumra – a personából tekintett Istenre) a Tudat Teljességére, az Önvalóra, Önmagamra van bízva. A test (mint mikrokozmosz) ugyanolyan komplex egész, mint az Univerzum (makrokozmosz) – szent templom, minden megnyilvánultnál tökéletesebb. A test működésének törvényei és helyre-állító rituáléi úgy vannak megalkotva (Önmagam által), hogy Önmagam örömteli egységének megtapasztalását szolgálják. A test válaszai, reakciói, helyreállító rítusai (a personából tekintett) Isten válaszai az elmének. A test minden isteni csillagpor-sejtje szolgál – a szakrális, templomi test az ostoba elme minden vágyának és félelmének engedelmeskedik, annak minden parancsát maradéktalanul végrehajtja.

   A test válaszai – Isten válaszai az elmének.

*

A cancer (lent) a mikrokozmikus egység helyreállító erőinek gyógyító csillámfénye, a Cancer (fent) a makrokozmikus egység konstellációs erőinek gyógyító csillagfénye.

*

Personánk a személyes életben nem tapasztalhatja meg az egységet-egyetemességet és az egyetemességen túlit. A létforgatagból, a szamszárából még csak az egység ígéretét sem olvashatjuk ki. Ez a személy szenvedélye és szenvedése. Csak a tudat tudatosságának teljességében tapasztalható meg az egység, csupán a „túlsó partról”, a nirvána felöl. Ez az Önmagamra ébredés minden szert tartalmazó, mindent szertől megszabaduló szertelensége – az öngyógyítás szabadsága. A test minden porcikája eleve felébredett és szereket nem igénylő, ő maga a szerető-gyógyszer.

*

A cancert az elkülönült, personává szűkült elménkből (auton), mint félelmetes másságot (heteron) nézzük. Így is bánunk el vele. John Eccles Nobel-díjas agykutató. aki az emberi agyat az univerzum legszebb, legbonyolultabb, egyben legkifinomultabb és minden lehetőséget (pluripotenciált) magában hordozó produktumának látja, azt mondja: „a modern tudomány tele van mindenféle hiedelemmel és meggyőződéssel. De talán még megrázóbb az a tény, hogy az emberek – akiknek ez előbb-utóbb élet-halál kérdés – vakon átengedik a felelősséget másoknak és elhiszik, hogy a tudomány tévedhetetlen, s hogy mindenre van magyarázata!” Ostobán engedelmeskedünk personánk, családunk, barátaink és az orvosok jól megalapozott – iskolákkal és egyetemekkel kiképzett, kórház-gyárakkal és gyógyszergyárakkal felfegyverzett, kiváltságokkal és hatalommal körülbástyázott – tudatlanságának. A personáját beteggé varázsolt ember az élet-halál játékban csupán egy szenvedő báb… ebből az állapotából már csak a halálban röpül föl a lélek-pillangó.

*

Bármely individuum csak annyira képes feloldódni a kollektívumban és az univerzumban, amennyire énség-rögje-köve engedi. Personánk (személyiségünk) határokat érzékel-lát-varázsol mindenütt. A tudatosságát nélkülöző ember főképp personája szerint választ orvosi technológiát. A persona elkülönül és elkülönít. Ezért kivágat-operáltat és vegyszereket vet be. Ez az institucionális és személytelen és elkülönítő (mégis) perszonális technológia a legmesszebbre taszít a harmonizációtól, az egység-élménytől, ugyanakkor a teljesség átélésének a legmélyebb kezdete lehet. Ráébredni arra, hogy senki és semmi sem elkülönült, hanem valóban minden egy (hen panta einai – Hérakleitosz) – ez a legnagyobb gyógyszer. A rák nem betegség, hanem méregtelenítő-tisztító és az egészséget helyreállító, az egységben való feloldódást tanító processzus. Radikális tanítás.

   „Tudásra az embernek – és minden embernek – szüksége van, hogy sorsvonalait világosan lássa, a dolgokat meg tudja különböztetni, megtanuljon valamit, amit más tud, de ő nem, életét megtisztítsa és önmagát felemelje, és önmagában egyre magasabb értékeket valósítson meg, vagyis megnemesedjék, és végül tudásával megszerezze azt, ami az abszolút, a szabadságot.” (Hamvas Béla: Patmosz – Északi korona)

III.

A belátó felismerésig eljuthatunk szavak, könyvek, tanítások hallgatása, diskurzusok által. Azonban a belátó felismerés nem elég. A tapasztaló felismeréssorán vehetjük birtokba saját világunk egy kicsiny részét. Az egészet pedig megpillanthatjuk az éber tudatosság tétlen tanúságában.

   A cancer nagy lehetőség arra, hogy felébressze természetes gyógyító tudatosságunk. A depresszió, a rák, az AIDS vagy bármilyen betegség – szenvedés – a boldogság árnyéka. Életünk kizárólagossá tett célja: a boldogság, a betegség árnyéka: hogyan legyek egészséges, gazdag, hogyan legyek népszerű vagy híres, és legyen sok barátom, szeretetteljes családom. Még ha mindezt el is érem vagy megkapom, és élek ezer évig, ám egy napon arra ébredhetek, hogy nyomorúságos üresség lakozik bennem. Mindent megkaptam, amit csak kívántam, és mindezek elvesztésének rettegését is. Ebből a félelemből és rettegésből, irigységből és gyűlöletből, hazugságból és képmutatásból, kizsákmányolásból és erőszakból keletkezik a szenvedés, a betegség, a rák. A test válaszol az összeomlott értékelési rendje alatt vergődő elmének.

   Lama Zopa Rinpoche a Depresszió átalakítása című előadásában mondja, hogy az életem igazi célja az, hogy halálom hasznos legyen mások számára. Még ha rákos vagyok is, az a feladatom, hogy a tapasztalataim segítsenek minden lénynek, hogy az együttérzésemet sohasem veszítsem el; és ha nekem mégsem sikerül, akkor mások elérjék a megvilágosodást. Ily módon a rák lesz az oka a boldogságnak.

   Nisargadatta a teljesen felébredett mahatma, aki felébredését megelőzően spirituális tudással nem rendelkező, iskolázatlan, alacsony kasztba tartozó családapa volt, utcai árus, aki cigaretta készítőként és árusítóként tengette életét Bombay nyomornegyedében álló bódéjában. Felébredését követően egy, a boltja közelében lévő nyilvános vizelde fölötti padlásszobában tanított. Többek között a következőket:

   „Nincs semmilyen természet, amivel harcolni kell, vagy aminek engedni kell. Semmilyen tapasztalatnem fog megsebezni, feltéve, hogy ha nem teszed szokásoddá. Te vagy az egész univerzum oka.”

   „A természet se nem élvezetes, se nem fájdalmas. Intelligenciával és szépséggel van tele. Fájdalom és öröm az elmébe vannak. Változtass értékrendet, és minden megváltozik. Élvezet és fájdalom pusztán zavarai az érzékeknek; bánj velük egyformán, és csak boldogság lesz. És a világ az, amivé teszed, mindenképpen tedd boldoggá.”

   „A bölcsesség azt mondja: ’semmi nem vagyok’. A szeretet azt mondja. ’én vagyok minden’. A kettő között áramlik az életem.”

IV.

A betegség: beavatás. Eljön hozzám a tanító, a Betegség Szelleme. Elhív a magam teremtette fájdalom és szenvedés világomból. A javulás, az épülés, a gyógyulás, az átalakulás, az átváltozás tőlem függ. Test-lélek-szellem együtt vannak. Ha beteg valamelyik formarészem, akkor a többi is beteg. Mindenki gyógyító és önmaga gyógyszere. Ismerd fel: mindenki önmagát Önmagával gyógyítja.

2011. augusztus

Egy nap

Hajnalban ébredek. Régi álomból ébredek. Azt álmodtam, hogy itt vagy mellettem, hogy itt szuszogsz csöndesen, s nem tudom, hogy melyik nagyobb öröm: észrevétlenül megérinteni, vagy nézni, ahogy alszol. Ki csoda vagy? Olykor fölismerlek: akkor érzem, hogy mekkora áldás, hogy gyönyörködhetek benned. Lehet, te vagy önmagam legjobb része, avagy méginkább: önmagad egészének egy örömrésze vagyok. Úgy maradok itt, melletted, hogy közben mégis fölkelek, halkan behúzom a szobaajtót.

   Az első elem, amit gyakran észre sem veszek, hogy lélegzem. A légzés gyönyörűségét először rajtad figyeltem meg. Tihanyban feküdtünk mezítelen az ég alatt. A virradatban hirtelen minden fűszálat végig simogatott a lágy szél, s az a Föld első lélegzete volt. Akkor együtt, kéz a kézben, lélegezni kezdtünk. Ilyen lehetett az első lélekzet, amikor az Úr az ember orrába-szájába lehelte az élet leheletét. És emlékszem arra, amikor apám kórházi ágya felett magamba szívtam fájdalmai barna füstjét, s szívemen átforgatva, aranyfényként leheltem vissza.

   Friss kedvet locsolok álmos arcomra, s a második elem öreg vízcseppjei, mesélni kezdenek. A krétai kis falu fügefáktól szegélyezett forrás-kútja, amelyből a forró nyárban jéghideg víz folyik kőporos arcomra, s megérzem benne az újjászületés ízét. A Balaton, amint késő ősszel és kora tavasszal egyetlen áttetsző, rezdületlen vízcseppé válik, s finom tükrébe nézve leáll bennem a karmikus gondolatok karneválja. Az élet vize, ami olyan lehet, mint a delfineknek az El Lentiscal sivatagi partjánál a kristálytiszta Atlanti óceán. Ilyen a csókod íze. Olyan, mintha az élet folyójából innék. A folyam partján az élet fái illatoznak, s leveleiktől meggyógyul minden nép.

   Mostanában mindenfélét olvasok a Földről, az ökológiai lábnyomoktól a földcsakrákig. De nem az a kérdés, hogy Föld-Anyának fészke-magja szilárd fémként viselkedő nagynyomású vasolvadék vagy ki tudja mi, és átfordul-e a földköpeny alatt, vagy mi történik vele és velünk ebben a globálisból totálisba forduló krízisben, hanem az, hogy milyen láthatatlan entitás megnyilvánulása, kinek a magja. Ő, a harmadik elemhogy van? ...Látom a földkérget, a löszös földet a zalai horhosban, amelybe hosszan tekergő kígyókat rajzol nagyapám szekerének kereke, mint a szamszára, miközben a tengely mozdulatlanul dalol. A Somló hegyen reggel is langyos a bazaltos föld, amelyet apám gazdagon vetett kicsiny gyémántokkal – verejtékcseppjeit szórta a Föld szent porába. Ez az első Föld, az első testünk, elmúlik. Amikor egy átmenti lény, az ember fölismeri mély tudatán keresztül, hogy minden atom szent, akkor új Föld születik az új Ég terében.

   A Nap minden este új előadásban hal meg a nyugati horizonton. Ebben a mindennapi halálban semmi borzasztó sincs. Ha jobban megnézem, mint titkos naplemente-vadász, akkor ennél csak egy dolog szebb a világon – amikor kinyitod a szemedet. Csillogó kicsi fénytó. Minden gyertyafényben látom. A világegyetembe szétáradó fényes tűz, bennem a negyedik elem. Minden maradék halál feloldódik ebben a kicsi tüzes tóban. Mert élsz, és veled élek.

   A mai nap (2011. augusztus 8.) titka semmiben sem különbözik a többi nap titkától. Fölkeltem és nem voltál mellettem. Ha nem keresnélek, már rég megtaláltalak volna. Húsz ezer napja veled itt, ezen a Föld nevű gyönyörű entitáson. Nagyon jó itt, a Föld és lényei minden fájdalmával és szenvedésével, és egyre gyakrabban emlékszem arra, hogy honnan jöttem. Majd otthon várlak.

2011.július

Kalacsakra

A Kalacsakra, az "Időkerék" (tibetiül: Dükji Khorlo), a tibeti buddhista tanítások legmagasabb szintű tantrikus rendszere, amely tanítást Buddha végső paranirvánája előtt, nyolcvanéves korában adta. A legkülönösebb, hogy amikor Buddha átadta Shambala (az Égiország) királyának a Kalacsakra gyökértantrát (Amaravati közelében, a mai Andhra Pradesh államban), akkor, azzal egyidőben a Keselyűcsúcs mellett (a mai Rajgir közelében, Bihar államban), elmondta a Szív-szútrát is. A két helyszín között első pillantásra is legalább ezerötszáz kilométer a távolság légvonalban. Azonban ez az egyidejűség legfeljebb korlátozott tudatunknak lehet felfoghatatlan, ugyanakkor még így is: jelentőség teli. Mert a Szív-szútra a végső tudás – mert a Kalacsakra tantra a végső gyakorlat. A Szív-szútra segítségével eljuthatunk a tudáson és nemtudáson túlra, a túlsópartra; a Kalacsakra tantra pedig a gyönyörön túli gyönyörben egyesít a tudáson és nemtudáson túlival, a túlsóparttal.

   A Kalacsakra (Dhanyakataka) ős-sztúpája töredékei Amaravati közelében őrzik Buddha megnyilvánult mandaláját, ott, ahol a tantrát bemutatta. A sztúpák a tudat tökéletességének nem csupán szimbólumai, hanem ők a test, szó (lélek) és tudat állapotainkat harmonizáló és inspiráló néma tanítóink, Buddha és a bodhiszattvák megszemélyesítői. Jelenleg 7 Kalacsakra sztúpa áll a Földanya testén. Európában kettő van, az egyik az andalúziai Vélez-Málaga városka felett, a Karma Guen kolostor mellett található – Európa Anya-sztúpája. Szívébe minden idők buddháinak ereklyéit és Buddha összes tanításának könyveit helyezték. A sztúpa szemei előtt nem marad rejtve elkülönült én-tudatom egyetlen titka sem.

   Csak egy könyvet hoztam magammal, ide, a vélez-málagai sztúpához, Láma Anagarika Govinda: Om Ma-Ni Pad-Me Hum című könyvét. Ő idézi az Aganna-szútrát: "A múltban szellemteremtette, szellemi-lények voltunk, elragadtatásból táplálkoztunk, önfényünkben ragyogva lebegtünk a légben, semmihez nem hasonlítható szépségünkben. Hosszú időkön keresztül volt ez így. Időtlen idők elmúltával azonban kibukkant a jóízű föld a vizekből. Színe, illata és íze volt. Golyókká formáltuk anyagát és élveztük ízét. Miközben azonban így táplálkoztunk, eltűnt világló fényességünk. És midőn a fény tovatűnt, megjelentek a Nap és a Hold, csillagok és csillagképek, nappal és éjszaka, hónapok és hetek, évek és évszakok. Örvendeztünk a jóízű földnek, élveztük és táplálkoztunk belőle – és így éltünk ismét hosszú időkig... Midőn azonban erkölcstelen szokások rabjaivá váltunk, eltűnt a jóízű föld..."

   A Kalacsakra sztúpa vad hegycsúcsok között, nagyon fent a tenger felett, mint vakító vitorla hasít a szétfolyó időbe, áthasítja és megnyitja... Lányom könnyes szemekkel jön, leül mellém, bámuljuk a sztúpát. A felajánlások oltárán lefényképezett egy hófehér követ, amelyre ezt írta valaki: "Un bonito sueno uede volverse con una realidad. En el amor no existent las distancias." (Egy szép álom valósággá válhat. A szeretetben nem létezik távolság.) Most milyen ízű a Föld?

Nyugat ébredése

(töredékes vázlat)

Világunk, amelynek végkifejlete megismerhetetlen, immár minden "holisztikus" és "univerzális" eszméivel együtt, végletesen antitradicionálissá vált. Miközben egyre savasodó nyelvünkkel az életet éhesen nyalogatva mindenannyian gyógyíthatatlanul önmagunkért vagyunk felelősek, s valójában minden gyógyítást csak önmagunktól és önmagunkon kezdhetünk, rá kell ébrednünk vagy visszaaludnunk arra, hogy már egy atombomba sem menthet meg minket (vagy: "Már csak egy Isten menthet meg minket" – Heidegger). E 'megmenthetetlenség' mögött-fölött folytonos újratervezésben a láthatatlan 'vasbeton' erők állnak. Kik-mik ezek az erők? Ezek nem a "zeitgeist" ostoba összesküvés-billogjaival a 'Sátán'-karámba (eredendően a 'Vádló'-, aztán a 'Rágalmazó'-, mostanra az 'Ellenség'-karámba) terelt élveteg és horkoló embercsoportok; nem a zsidók, nem a szabadkőművesek, nem a muszlim terroristák, nem a mammonista bankárok, nem a régi-új fasiszták és kommunisták, nem a mák- és kokaültetvények bárói, nem a szintetikus mérgek multinacionalistái, nem a Föld-erdők-tengerek kivéreztetői és parazitái, a vizek és levegő mérgezői, nem a tüzek és atommáglyák gyújtogatói, nem a scientizmus papjai, és odakintnem a fehérek-feketék-barnák-sárgák, és nem a nagyon is emberi militarizmus kéjelgői, és nem ők-ti-mi vagy ő és te... Hanem énbennem a szívemben laknak ezek a láthatatlan 'vasbeton' erők. Ez a Kali-Yuga oka és diadala. Én "akarom" ezt (mert különben nem lenne és nem is lehetne) idebent.

Földünk egyre gyorsuló és egyre inkább bárki számára nyilvánvaló folyamat színtere, amelyben kultúrák és civilizációk, nemzetek és uniók, felcserélődő Kelet és Nyugat, Észak és Dél, összetéveszthető férfi és női formák egyetlen önmegsemmisítő pillanatba torkollanak. Ez a globális rendszer, amely a planetáris és egyetemes erőknek már csak a tű fokát hagyta meg a megmentő cselekvésre, a mérhetetlen életéhség zajában egyetlen sikollyá kavarog – bennem. Ki irányítja világomat?

Kelet letérdelt a Nyugat előtt. Először kapitulált Japán, a Napba visszaköltözött kamik szigete, majd a teljesen iszlamizált Dél-Ázsia, aztán a taoista örökségétől megváló, rohamosan ipari- és civilizációs pokollá váló Kína. India halálosan komoly versenyben van Kínával a legszennyezettebb környezetű ország címért, és csak néhány elszigetelt pontján végzi utóvédharcait – egyre rövidebb jógagyakorlatait – a szellemi tradíció néhány utolsó csoportja. Tibet, az Égi királyság elveszett. A szibériai sámánság orosz munkáskabátokban és a tarkovszkiji zónákban tűnik el. A még keletibb, az amerikai földrészre vándorolt sámánságot a rezervátum-temetőkbe terelték.

Nyugaton valami történik. Mintha kétezer éves erőszakos álmából ébredezne. Mintha lassan túljutna test komfortjára koncentráló önelégültségén. Mintha a szavak az erkölcsről és a metafizikai halott világokról már nem elégítenék ki. Mert Kelet tudása beköltözött a konyhákba, a hálószobákba és a könyvespolcokra. Kelet mesterei egyszerűen beállítanak a termekbe és csarnokokba, és élő szóval tanítanak.

   Kelet a nyugati civilizáció narkotikus fogyasztási szenvedélyében megkezdte haldoklását. Nyugat a keleti tradíció tudását átvéve – ébredezik. Még az "én" elkülönültségét növeli ez a tudás. Még az "én" nagyobb élvezetekhez jutását szolgáló az alkalmazás. Még búvó erekként és -patakokként áramlanak az elkülönült emberi tudatok mély és elkötelezett szándékai a jobb életért Földön. És ezek az erek, patakok folyókká egyesülve torkollnak a felébredés kollektív tudatóceánjába, amely föloldja a szenvedések milliárdnyi zárványát.

   Már létezik az elkülönült emberi tudatáramlatokat egyesítő, az univerzum kozmikus intelligenciájával összehangolódó kollektív emberi értelem, amely láthatatlan nooszféraként veszi körül a Földet és minden érző lényt. Radikális változások előtt állunk. Már nem élhetünk úgy, ahogy eddig tettük. Már elég volt önmagam önző jövőrabló tudatállapotából. Belépek a jelenbe, az egyetlen helyre, ahol átalakíthatom önmagamat. Hol van jelen? Itt, teljesen merőlegesen az időtengelyre, ahol végre megállhatok és megnyugodhatok – ez a változás: Én vagyok.