A PLÚTÓ ÜZENETE

Elképzelhetek, teremthetek egy másik világot:
ez a bölcsesség és a szépség országa.
Látom önmagamban és mindenkiben a teljes tudat tisztaságában élő embert, aki minden pillanatban az örökkévalóság istenarcát hordja.
A planetáris országban minden ember önmagától értetődő öröme, hogy jobbat teremtsen, mint önmaga. Olyan föld, ami menny, ahol a gyémántkeménység meghajol a jázminillat előtt. Ahol a betegség és az egészség harcát fölváltja a normális. Ahol a jó és rossz harca föloldódik a szent mértékben. Ahol az érző lények örömkönnyéből születnek óceánok... S amikor a csillagok az égen bennünk gyönyörködnek.

I imagine, I created a different world: a world of beauty and wisdom. I can see myself and the others whose faces give the light of eternal divinity. In this planetary world the triumph of each human is the aim to create their better selves. A land of heaven where the firmness of diamond bows before the jasmine. A land where health wins the battles with illnesses. A land where struggles between the good and the evil melt in the depth of the sacred thought. A world where new oceans are born from tears of joy...  In this world, the stars appraise the humans.

Me puedo imaginar que puedo crear otro mundo: es el mundo de la sabiduría y la belleza. Me veo a mí mismo y a todos los que me rodean que viven en pureza, el hombre que en cada momento lleva el rostro de Dios para la eternidad. La felicidad de cada persona es que crea en algo mejor que en sí mismo. Una tierra que es el cielo, donde la dureza del diamante se inclina ante el jazmín. Cuando la guerra entre la enfermedad y la salud reemplazan la normalidad. Donde la guerra entre el bien y el mal se disuelve en algo sagrado. Donde todos los habitantes de la tierra lloran lágrimas de alegría de los cuales nacen los océanos... Y cuando las estrellas en el cielo nos admiren a nosotros.

Nem-örök énem hajtott, hogy szerezzen magának egy kicsinyke gyönyört és halhatatlanságot. Életre szóló találkozásom Várhegyi Miklóssal nehéz és világos utat mutatott önmagamhoz, mert példáján túl a mesterekhez vezetett vissza. Helyettem is kopogtatott, ajtókat és ablakokat nyitott. Elsőként a tradíció szellemét szívemben felébresztő arkangyalhoz, Hamvas Bélához, majd a Böhme-Nietzsche-Ebner vonalán haladó Szabó Lajoshoz, akiknek nyomdokaiba lépve elindultam az álomból a félálomba... Az irodalmon, a színházon, az esszéken, a filozófián és a teológián át haladva jutottam el a szavakon túlra. Friedrich Nietzschével hosszasan álldogáltam a szavak lángoló és leomló hídján. Majd évekre Gurdjieff és Steiner rendkívüli látomásaiban tűntem el. Antropozófiai kutatásaimban Dubravszky László nélkülözhetetlen okkult-térképei segítenek. Konkrét spirituális gyakorlatokat Buddha tanításai és a vadzsrajána felhatalmazások adnak, olykor megnyugodva üldögélek Dilgo Khyentse menedékében. Később Ken Wilber "nyugati-integráló" nézőpontja visszavezetett nézőpontomhoz. Aztán Eckhart Tolle rámutatott a mindig velem lévő, engem soha el nem hagyó belső csendre, amivel – és a nincs-kettősség advaitin mestereitől: a kifejezhetetlen jelentőségű Ramana Maharshitól és a megingathatatlanul állhatatos Nisargadatta Maharajtól kapott iránytűvel kutatom önmagamban – a bennem minden feleslegest elégető – egyetlen hajnalt. Még helyettem mondják: "Én vagyok az!" Az a választás nélküli, meghatározhatatlan és megfigyelhetetlen szabad figyelő, az igából igébe lépő tanú. A Mester arra a pillanatra vár, hogy végre azt mondja: "Már nincs mit tanítanom neked, felismered ittlétünk célját – és nevetsz –, hogy az ember céltalanul és szabadon szeret."